Eredetileg vietnami nyelven íródott, az OpenAI fordította.
Van egy szép emlékem a barátságról – az, amikor három évnyi levelezés után találkoztam a levelezőtársammal.
Az emberi kapcsolatok és összefonódások csodálatosak. Amikor levelezőtársról beszélünk, sokan talán nem is gondolnak az ilyen típusú barátság fogalmára. Az ismerkedős alkalmazások fejlődésének idején, vagy amikor egy üzenetet küldünk Messengeren, esetleg játékokban kommunikálunk egymással, a gondolatok leírásának és hagyományos módon történő elküldésének választása egyedi élményt és különleges érzést nyújt.
Mi 2021-ben találkoztunk a Slowly nevű online levelező alkalmazáson keresztül, a Covid-19 járvány idején. Lbong minden hétköznapi történetemben mellettem volt, leveleink egyre hosszabbá váltak, és a találkozás iránti vágy is ezzel együtt növekedett. Azonban egy északi és egy déli emberként nehéz volt az elképzelést valósággá formálni.
Három év után végre a levelezőtársam lehetőséget kapott, hogy nyáron ellátogasson északra. Végre a levelek nem igényeltek órákat vagy napokat, hogy eljussanak egymáshoz. Levelekben beszéltük meg a találkozót, majd az üzenetekre váltottunk, hogy kicsit kényelmesebb legyen, de ezek az üzenetek továbbra is „levelek jellegét” hordozták. Ez a különleges barátság nagyon izgalmassá tette számomra az egészet.
Elérkezett az a nap. A találkozó teljesen spontán volt – egy délután, amikor munkából kiszöktem, hogy megtegyünk valamit együtt a levelezőtársammal. Féltem, hogy nem fogom felismerni a levelezőtársamat ennyi idő után. Még mindig nem tudtam pontosan, hogyan néz ki a barátom, aki mindig is alacsony profilt tartott. Vajon lesz-e köztünk távolság a beszélgetésben, vagy az első találkozásra tervezett hajfestés túlzásnak bizonyul-e, ami elveszi az interakció varázsát?
Előbb érkeztem a találkozó helyszínére – egy hajfestékboltba –, és leültem várni a barátomat. Van egy gyönyörű idézet a „Kis hercegből,” amelyet mindig megjegyzek: „Ha például négy órakor jössz, én már háromkor elkezdek örülni.” Pontosan így éreztem, amikor vártam a levelezőtársat. Nem csak abban a 15-20 percben, hanem úgy éreztem, hogy a várakozás már akkor elkezdődött, amikor először írtunk egymásnak. Éreztem az örömet a várakozásban. Különösen ebben a rohanó világban az, hogy várjunk egymásra, és időt szánjunk egymásra, soha nem volt ilyen értékes.
Amikor találkoztunk, az első dolog az volt, hogy szorosan megöleltük egymást, figyelmen kívül hagyva minden kínosságot vagy távolságot. A későbbi közös programunk nagyon szórakoztató volt, és életem egyik legszebb mérföldkövévé vált.
