Már a második körünket róttuk a négy fal között, hála a Covidnak. Nem volt túlzottan kellemes tevékenység az otthon ücsörgés: egy gép előtt görnyedve „iskolába járni”, kényszerkaranténban maradni, holott nem is vagy beteg… Elég magányos időtöltés.
Sok minden összejött már az életben 2020 végére, mire a Slowly – amit akkor sajnos már vagy két éve nem is használtam, úgy el voltam havazva mindennel – értesítést küldött, hogy úton van egy levelem.
Furcsamód, ebben az időszakban szinte csak magyarok találtak rám, akikkel hosszabb-rövidebb ideig tartogattuk ugyan a kapcsolatot, de egy ponton valahogy mindig véget ért a történet.
De aztán 2021 februárjában elérkezett (illetve elkezdődött) a véget-nem-érő történetem is.
Amikor küldött és fogadott is jó néhány levelet az ember, talán már nem kapja el az a tipikus izgalom minden új levél érkezésénél, mert tudja, mire számítson. De ez az egy levél mégis olyan más volt. Nem tudtam megmondani, miért: kedves egyszerűséggel megfogalmazott bemutatkozólevélke volt, ami indulhatott volna akár szimpla csevegésnek is. És mégis – valahogy már az első bekezdés olvasása egészen más érzéseket keltett bennem, mint előtte bármelyik másik, és már akkor éreztem, hogy ez bizony valami egészen különleges dolog kezdete.
Egyik üzenet követte a másikat, és érezhetően közelebb kerültünk egymáshoz minden újabb sorral, hiába nem osztogattuk meg a másikkal, csak a hetünk történéseit, az iskolai és egyetemi tapasztalatainkat és egyéb, abszolút hétköznapi történéseket, alkalomról alkalomra hosszabb levelekben megírva.
Eltelt már néhány hét a Slowly levelezgetve, amikor megtaláltuk egymást más közösségi média platformon is, de még akkor sem váltottunk egyből felületet – úriember módjára ki akarta várni, hogy levizsgázzak mindenből, nehogy elvonja a figyelmemet a kötelességeimről a szüntelen beszélgetéssel. 🙂 De még így sem kellett már sokat várnunk, hogy a heti kommunikációt napi, sőt, egésznapos üzengetések váltsák fel.
Mit ad az ég, relatíve közel is élünk egymáshoz, így az első találkozást is hamar megejthettük, amit aztán sorra követett második, harmadik… Majd – mindennek hála – a kettőnk viszonya szépen lassan átalakult az online szférán belüli fellángolásból igazi szerelemmé.
Azóta eltelt több mint egy év, hogy a Slowly-n így rám talált, sőt már közelítünk a kapcsolatunk első évfordulójához is.
Csodás, izgalmas és élménydús nyár van mögöttünk, amikor is elkezdtük az ország közös bebarangolását; az elmúlt 9 hónap alatt ünnepeltünk már együtt egyetemre való felvételt, születésnapokat, karácsonyt, új évet, diplomaosztót; túl vagyunk már kisebb-nagyobb mérföldköveken, és alig várjuk azoknak az elérését, amelyek még előttünk állnak. A beszédtémákból azóta sem fogytunk ki (pedig komplett regénysorozat állhatna össze az írott üzeneteink sokaságából), és a találkozásainknak hála már kézzel fogható levelekkel is meg tudjuk lepni egymást.
Mókás, mennyire kiszámíthatatlan az élet: az ember mindig akkor és ott talál a lelki társára, amikor és ahol a legkevésbé számítana rá…
Mesébe illő egymásra lelésünk első „pillanatait” azóta is szívesen idézgetjük fel, és hálát adunk a sorsnak (és a Slowly algoritmusának :D), hogy megtalálhattuk egymást: „Conrad12” és én. ♥
