Eredetileg angolul íródott, az OpenAI fordította.
Kedves Barátom,
Furcsa, nem igaz? Ebben a nagy sebességű világban a kapcsolattartás manapság olyan gyors, mint a pillanatok alatt oda-vissza pattogó üzenetek, szinte minden percben zümmögő értesítésekkel kísérve. Ez az őrült, villámgyors kommunikációs forgatag valahogy mégis valami egészen más felé vonzott. Valami lassabb felé. Valami szándékos felé. Ekkor találtam rá a Slowly-ra.
Először nem tudtam, mire számítsak. Azt gondoltam: hogyan is élvezhetném egy olyan levél megírását, amely napokig tart, mire eljut valakihez? De volt valami hívogató ebben az ötletben. Olyan érzés volt, mintha egy másik világba lépnék — egy olyan helyre, ahol az emberek még időt szánnak arra, hogy írjanak, elmélkedjenek, és megosszák a gondolataikat olyan módon, amely sokkal mélyebb, mint egy gyors üzenet.
Az első levelemmel kezdtem. Egyszerű volt. Csak egy üdvözlés. Egy kis bemutatkozás. De az, hogy leültem, begépeltem minden egyes szót, és időt szántam arra, hogy tökéletes legyen, egészen más élményt adott. Nem volt sietős. Nem arról szólt, hogy azonnali választ kapjak. Arról szólt, hogy olyan kapcsolatot építsek, amelyet nem befolyásolnak az időzónák vagy az azonnali válaszok pingpongja.
A varázslat akkor történt, amikor megérkezett az első válasz. Néhány napba telt — elég hosszú idő ahhoz, hogy szinte elfelejtsem, mit írtam —, de amikor megjött, meglepett a válasz figyelmessége. Mintha a másik fél tényleg időt szánt volna arra, hogy gondosan elolvassa a szavaimat, és ugyanolyan odafigyeléssel válaszoljon. Olyan érzés volt, mintha egy időn és téren átívelő beszélgetés részese lennék.
És amit visszakaptam, nem csupán egy laza csevegés vagy néhány rövid válasz volt. Történetek voltak. Elmélkedések. Bepillantások valaki más életébe és gondolataiba. Olyan volt, mintha egy kis ablakot nyitottam volna egy teljesen más világra, amelyhez nem férhettem volna hozzá, ha csupán a sebességre és a kényelemre támaszkodom.
Ahogy egyre több levelet írtam, egyre izgatottabban vártam minden új választ. Minden nap megnéztem a beérkező leveleimet, abban bízva, hogy talán ott vár egy új üzenet. És ez nemcsak a válaszokról szólt. Hanem magáról az írás élményéről — időt szánni arra, hogy megfogalmazzak egy levelet, hogy megosszak valami őszintét, valami személyeset, még ha csak egy egyszerű gondolat is volt a napomról. Elkezdtem egy kicsit másképp nézni a világra, épp annyira lassítva, hogy észrevegyem azokat az apróságokat, amiket korábban talán észre sem vettem.
Aztán valami váratlan történt: elkezdtem kapcsolatba lépni a világ olyan részein élő emberekkel, akikkel sosem gondoltam volna, hogy kapcsolatba kerülhetek. Izgalmas érzés volt látni, ahogy új barátságok születnek. Egy levél Japánból. Egy válasz Brazíliából. Levelek repültek a világ minden tájáról, összekapcsolva az egyszerű küldés és fogadás aktusa által, mint egy végtelen lánc szemei. Meséltünk egymásnak a kultúráinkról, az életünkről, és legfőképp megosztottuk, mit gondolunk az életről. A távolság nem számított. Az írásra fordított idő sem számított. Csak a kapcsolat volt a fontos.
Most, visszatekintve a Slowly-val szerzett élményeimre, rájövök, mennyire megváltoztatta a kommunikációról alkotott képemet. Nem csak az üzenetek sebességéről vagy sürgősségéről van szó. Néha arról van szó, hogy időt szánjunk az elmélkedésre, az írásra, hogy alaposan átgondoljuk, milyen szavakat választunk, és hagyjuk, hogy ezek a szavak átkeljenek az időn és téren, hogy eljussanak valaki más szívéhez. Ebben a rohanással és zajjal teli világban a Slowly segített meglátni a türelem varázsát és a várakozás csodáját.
Lassú kapcsolódással,
Daisy
